Bo Widerberg: Vágy és virágzás/Lust och fägring stor/All
Things Fair (1995)
Főszereplők: Johan Widerberg, Marika Lagercrantz, Tomas von
Brömssen, Karin Huldt, Nina Gunke, Frida Lindholm
Külföldi dvd-borító
1943, Malmö: Stig élete úgy zajlik, mint korosztályában
bárki másé: iskolába jár, és a szex körül forog az agya. Egy nap új tanárnő
kerül az osztály élére, a Stighez hasonlóan Stockholmból érkezett Viola. A fiú
láthatatlannak gondolt csínytevései (szereti a teremben repkedő legyeket
csúzlival lelövöldözni - halálos pontossággal) nem maradnak rejtve Viola előtt,
de néhány négyszemközti eszmecsere után váratlan dolog történik - a tanár és
diákja egymás karjaiban kötnek ki. A titkos légyottok a nő lakásán
folytatódnak, immár az ágyban. A nő férje, az utazó ügynök Kjell úgy tűnik,
mindebből semmit sem észlel…
Bo Widerberg egy nem hagyományos szerelmi drámát vetít
elénk. Stiget elsősorban a kíváncsiság hajtja, hiszen osztálytársaival más
témájuk szinte nincs is, mint a nők, és a szex. A tanárnő viszont már
kiábrándult részeges férjéből, túl van egy idegösszeroppanáson, ráadásul már az
első tanítási napon felfigyel a társainál komolyabbnak, érettebbnek tűnő
Stigre. A szerelmi légyottok száma egyre gyarapszik, Stig ennek megfelelően
egyre több napot tölt iskola helyett tanárnője lakásán (és ágyában). A fiú
meglepetésére - miután a férj váratlanul hazaérkezve többször is meglepi a
lakásban - Kjell nem nagyon törődik a helyzettel, az árust inkább Beethoven, és
a kakukkos órába rejtett dugialkohol foglalkoztatja.
Widerberg utolsó filmjében csodálatos karaktereket alkot.
Stiget fia, Johan játssza, aki ekkor 21 éves volt, de ennek ellenére
tökéletesen személyesíti meg a 15 évest. Viola (Marika Lagercrantz), a vonzó
angoltanárnő kezdetben valósággal újjászületik a titkos kapcsolattól, de amikor
Stig egyre többször visszakozik, újra elveszti az önuralmát, és ennek
tetőpontján már egy törött üveggel kényszerítené szexre Stiget.
A leglenyűgözőbb karakter azonban Kjell, művésznevén Frank.
Az utazó ügynök (női ruhákkal kereskedik) nem gyanakvással, hanem barátsággal
közeledik Stighez, és bevezeti a klasszikus zene birodalmába. Emlékezetes
jelenet egyik közös lemezhallgatásuk, melynek során Beethoven gyönyörű dallamai
alá beszűrődik Hitler mániákus szónoklatainak egyike. „Ugyanaz a nyelv” - nyöszörgi
Kjell/Frank - „Nem tudom megérteni” - mondja, majd sírva fakad.
Ahogy telik az idő, úgy lesz egyre nyilvánvalóbb, hogy a
tanár-diák szerelmi viszony nem tartható tovább. A nő egy hatalmában álló
lépéssel vet véget mindennek, mire Stig az ünnepélyes tanévzárón gúnyos
gesztussal áll bosszút. És bár Stig rengeteget tanult az életről (szex, halál,
megcsalás, bosszú), utolsó momentumként betör a már kiürült osztályterembe.
Magához veszi a tanév közben számtalan alkalommal forgatott lexikonokat, ezzel
egyben a tudást, és a könyvekkel, a tudással a kezében távozik, és válik
felnőtté.
Stig tanárnője bűvkörébe kerül
A tanárnő hamar felfigyel tanítványára...
...de főleg szexuális értelemben
Stig szomszédja mindent megpróbál, hogy felkeltse az érdeklődést
Erick Zonca: Élet, amiről az angyalok álmodnak/La vie rêvée
des anges (1998)
Főszereplők: Élodie Bouchez, Natacha Régnier, Grégoire Colin,
Patrick Mercado, Jo Prestia
Külföldi dvd-borító
Isabel 21 éves, és egyik napról a másikra él. Barátja
eltűnt, ő meg az idegen városban megpróbál valahogy talpon maradni. Munkát kap
egy gyárban, a varrógép mellett, és itt ismerkedik össze Marie-val, aki egy
baleset nyomán kómába esett, kórházban fekvő asszony lakásában él. Marie
befogadja Isabelt, és a páros innentől elválaszthatatlan lesz, egészen addig,
amíg Marie bele nem szeret egy gazdag bártulajdonosba…
Az „Élet, amiről az angyalok álmodnak” egy nehéz helyzetben
létrejött barátság története. Marie és Isabel elkezdenek valamit, amitől
mindkettejüknek több kedve lesz az élethez, és ami megkönnyíti a
mindennapjaikat. Mert a hétköznapok nehezek: a varrodában nem veszik őket
emberszámba, Isabelt ki is rúgják, de még arra sincs pénzük, hogy egy
szórakozóhelyre bemenjenek. Az itteni kidobóemberekkel kötött alkalmi
barátságok csak időlegesek, mind a ketten (négyen) tudják valahol, hogy nem
tartós kapcsolat(ok)ról van szó.
És ekkor belép a képbe Chriss, a pénzes, szűkszavú, látszólag
különösebb gátlásokkal nem rendelkező szépfiú, és gyorsan kiveti a hálóját
Marie-ra (talán nem véletlen, hogy pont Marie volt az, aki korábban széttörte a
férfi csodaautójának hátsó lámpáját). Marie megpróbál küzdeni ellene, a
szokásos barátságtalan, szókimondó stílusában beszél vele, még akkor is, amikor
az kifizeti az általa elemelt ezerfrankos kabátot. Chrissnek mindez imponál,
látja, hogy végre egy izgalmas vadászatot indíthat, nem egy szokványos, magát a
pénzes fiúnak könnyen odaadó nőről van szó. Egy idő után Marie megadja magát,
bár még harcol (a szexjelenetek is inkább erőszakosak, semmint érzékiek), de
tudja, hogy ez a szerelem boldoggá teheti az életét, új célokat, jövőképet
adhat neki.
Isabel teljesen más típus, ő rendületlenül bízik valamiben,
folyamatosan munkát keres, megpróbál találékonysággal úrrá lenni a nyomorán
(lásd összeollózott képeslapjait, amelyekkel mindig sikerül annyi pénzt
összeszednie, ami a túléléshez szükséges). És elhatározza azt is, hogy
meglátogatja a kórházban fekvő Sandrine-t, kinek anyja már nem ébredt fel a
kómából, és aki szintén magatehetetlenül, környezetéről nem tudva fekszik a
kórteremben. Isabel folyamatosan olvassa Sandrine naplóját, melyet a lakásban
talált. Sandrine-nak nem maradt más, csak az álom - ő lenne a címbéli egyik
angyal? Meglehet, mint ahogy az is, hogy Isabel és Marie is, akik nem a kórházi
ágyon ugyan, de szintén csak álmodni tudnak az életről.
Erick Zonca mesteri debütálása a kilencvenes évek európai
filmtermésének talán legjobb forgatókönyvével bír, két főszereplője pedig
teljesen megérdemelten nyert César-díjat. Az „Élet, amiről az angyalok
álmodnak” nemcsak lenyűgöző és sokszínű karaktereket sorakoztat fel, de
kíméletlen szociális látleletet is ad két fiatal helyzetéről, akik egyik
percről a másikra élik a számos (és végzetes) csalódást tartogató életüket.
Isabel hosszú kóborlás után egy varrodában köt ki...
Főszereplők: Branko Djuric, Rene Bitorajac, Filip Sovagovic,
Katrin Cartlidge, Simon Callow
Magyar dvd-borító
1993, a
boszniai háború: egy kisebb csoport bosnyák felderítő a gomolygó ködben
eltéved, majd egy viszonylag nyugodt éjszaka után, miután a köd eloszlik,
gyilkos golyózáporba kerül. A vérengzést egyedül Ciki (Branko Djuric) éli túl,
aki még idejében elér egy lövészárkot. Sokáig nincs nyugta, hiszen két szerb
katona érkezik az árokba, akik közül az idősebb gyilkos tréfát eszel ki: az
egyik halott bosnyák teste alá taposóaknát helyez, és úgy állítja be, hogy az
azonnal felrobbanjon, amint a testet megmozdítja valaki. A szerbek azonban nem
számolnak Cikivel, ráadásul kis idő múlva kiderül, hogy az aknára helyezett
bosnyák katona még életben van…
Ebben az abszurd fordulatokkal teli történetben benne van a
háború minden abszurditása. Danis Tanovic rendező mindezt fekete humorral és
drámaisággal ötvözi, így hozva létre a valaha készült egyik legjobb
háború(ellenes) filmet. A film jórészt két szálból tevődik össze, az egyik a
bosnyák és szerb katona pszichológiai háborúja (melyben mindig éppen az áll
nyerésre, akinél a fegyver van), a másik a rámenős, levakarhatatlan riporternő
(Katrin Cartlidge) vesszőfutása a kéksapkásokkal, akik - leszámítva egyiküket -
legszívesebben tétlenül üldögélnének. Mindebből már látszik, hogy Tanovic nem a
háborús akciókra helyezi a hangsúlyt, hanem a karakterekre, és arra, ami a
fejükben lejátszódik. A rendező egyébként a háború kitörése előtti estén éppen
egy videoklipet vágott, majd amikor Szarajevóra már hullottak a bombák, egy
iskolából elemelt kamerával forgatni kezdett. Talán mondani sem kell, az élete
óráról órára veszélyben forgott. Szintén személyes élményei ihlették azt a
kritikát is, melyet a Senkiföldjében a kéksapkások irányába megfogalmaz. A
valósághoz képest - saját bevallása szerint is - még finoman is bánt a
kritikával, hiszen az, hogy az események a lövészárkon túl, a külvilágba
eljutnak, az egyik békefenntartónak köszönhető, amikor az a parancs ellenére
kimegy a helyszínre. Arra a helyszínre, ahol a két ellenfél, a szerb és a
bosnyák amellett, hogy mindketten azt állítják, a másik fél kezdte a háborút, egy
időre ráébred, hogy mennyi közös vonásuk van.
Az emlegetett háború igazi borzalmát a sebesült, és az alá
csúsztatott akna miatt mozdulatlanságra kárhoztatott Cera (Filip Sovagovic)
révén láthatjuk meg. Véletlenek és óriási szerencse révén eljut hozzá a
segítség, de a tűzszerésznek be kell látnia, hogy itt már ő is tehetetlen. Cerának
nem marad más, mint a kezében egy fénykép szeretteiről - és amikor a kamera
lassan eltávolodik tőle, és a kép elsötétül, már tudni fogjuk, hogy ez a kép
szörnyűbb, mint egy halottakkal borított csatamező látványa.
Akinél a puska van, azé a lövészárok
"Ti kezdtétek a háborút!" - "Nem, ti!"
A kéksapkások csak nézői a drámának
Ha a világ is szemtanú, akkor már a vezetőség is terepszemlét tart
A tűzszerész is szembesül vele: az akna elmozdíthatatlan
Sergio Leone: A jó, a rossz és a csúf/Il buono, il bruttó, il cattivo./The
Good the Bad and the Ugly (1966)
Főszereplők: Clint Eastwood, Eli Wallach, Lee Van Cleef, Luigi Pistilli, Mario Brega, Al Mulock
Külföldi dvd-borító
Három magányos lovas sorsa fonódik össze a nagy polgárháború
kellős közepén: Szőke (Eastwood), Angyalszem (Van Cleef) és Tuco (Wallach)
egyaránt az aranyra pályázik, arra az aranyra, amely egy temetőben, az egyik
sírban van elrejtve. Persze nem megy minden simán: szövetségek köttetnek és
bomlanak fel a három kalandor között, majd a polgárháború ezernyi áldozata
közepette megnyílik az út a végső párviadal felé, amelynek során már csak egy
dolog számít: ki távozik gazdagon?
Mit lehet még mondani erről a filmről, amely sokak szerint
minden idők legnagyobbja a western műfajban? Nem sok újat, már ami a minőségét
illeti: Sergio Leone kultikus westernje erőteljesebb, megdöbbentőbb, erőszakosabb,
gyönyörűbb és lenyűgözőbb, mint valaha, semmit sem kopott így, majdnem fél
évszázad távlatából sem. A nagy mű elkészítéséről, a forgatási problémákról és
egyéb érdekességekről viszont egy egész csokornyit lehet összeszedni a modern
technika segítségével; amíg például évekkel ezelőtt a film rajongótábora
zavartan találgatta, hogy hogyan kerülnek egy francia előzetesbe olyan
beállítások bizonyos jelenetekből, amelyeket nem lehet megtalálni a kész
produkcióban, addig ma már elég megvásárolni mondjuk a duplalemezes special
edition-dvd-t, és ennél sokkal több rejtélyre is választ kapunk.
Leone 13 hétig forgatott Rómában és Spanyolországban, és e
tevékenysége természetesen számos problémába ütközött. Még előbb, a casting
során is voltak kérdőjelek, Lee Van Cleef szerepe például egyáltalán nem tűnt
biztosnak Angel Eyes-ként. Leone mindenáron Charles Bronsont szerette volna
(sőt, Bronsonnak lehetősége lett volna Tuco figurájára is), de ő nem vállalta a
rosszfiú szerepét; a döntésben nyilvánvalóan az is közrejátszott, hogy
ekkoriban szerződés kötelezte a „A piszkos tizenkettő” című háborús
klasszikushoz. Leone félelme Van Cleef kapcsán főleg abból állt, hogy a „Pár
dollárral többért” szeretnivaló Mortimer ezredese után a közönség esetleg nagy
csalódásként élné meg Angel Eyes - Lee Van Cleef brutalitását.
13 hét elteltével Leone, mint ilyenkor szokásos, a
vágószobába vonult, és nemsokára újabb problémával szembesült. A végtermék
ugyanis közel négyórásra nyúlt, és a stúdió azonnal közölte, hogy vágni kell, nem
is keveset. A háromórás verzió egy kompromisszum eredményeként jött létre (a
fejesek két órát akartak), de a világszerte elterjedt különböző változatok
tovább rövidültek. Az MGM archiválói jó munkát végeztek, amikor betoldották a
hiányzó, elveszettnek hitt jeleneteket, és ezek utószinkronját is sikerült
megoldani: Eastwood („Olyan, mintha a saját fiamat szinkronizáltam volna”) és
Wallach saját magát mondta alá, az 1989-ben elhunyt Van Cleef szövegét pedig
egy profi szinkronszínészre bízták. Ha már a párbeszédeknél tartunk, érdemes
megemlíteni, hogy az első több mint tíz percben egy szó sem hallatszik - az
első párbeszédes jelenet Angel Eyes és egyik áldozata között zajlik le egy
asztalnál. Ezt követően egyébként Wallach viszi a prímet, sőt, Eastwood
stáblistán elfoglalt első helye ellenére Tuco, a „csúf” rendelkezik a legtöbb
vásznon eltöltött idővel. Az a „csúf”, aki egyébként az olasz trailerben a
„rossz” - minősítést kapta azon egyszerű okból, hogy az olasz cím felcserélte a
rossz/csúf - kettőst. Ha már Wallach: a remek színész rendkívüli módon élvezte
a forgatást (kivéve persze azt, amikor két jelenet felvétele között véletlenül
savat ivott), és azt is, hogy a pisztolyviselés stílusa mellett Leone számos
más dologban is szabad kezet adott neki. Így például abból, amikor Tuco belép a
store-ba, és a pultra helyezett fegyverekkel szöszmötöl, semmi sem volt
konkrétan megbeszélve. A híresztelésekkel ellentétben Wallach nem „A hét
mesterlövész” Calverájáért, hanem „A vadnyugat hőskora” egyik mellékszerepe
jutalmaként kapta Tuco karakterét, pedig ennél a szerepnél eredetileg Gian
Maria „Indio” Volonté állt volna Leone rendelkezésére. Wallach-nak és Leonénak közös
munkájuk során a nyelvi akadályokat is le kellett küzdeniük, hiszen míg Wallach
olaszul, addig Leone angolul nem beszélt jól (vagy inkább sehogy), így végül
maradt kettejüknek a francia. De másnak is akadtak nyelvi problémái: Al Mulock,
aki a fürdőkádban ülő Tucót megölni készülő bérgyilkost játszotta, egyszerűen
képtelen volt megjegyezni angol nyelvű szövegét. Leone ekkor utasította, hogy
ne mondja a szöveget, hanem (azért, hogy legalább a szája mozogjon, és legyen
mire utószinkronizálni) számoljon el olaszul tízig.
A film egyik legemlékezetesebb jelenete a híd felrobbantása,
amely természetesen szintén nem ment simán. A hidat a spanyol hadsereg mérnökei
építették, és kapitányuk addig rágta Leone fülét, amíg az ráállt, hogy ő
robbanthassa fel az építményt a kamerák előtt. Egy kis kommunikációs félreértés
miatt azonban a buzgó hadfi (egy rádió-adóvevős félrehallás nyomán) túl hamar
nyomta le a kart, akkor, amikor még egy kamera sem vett semmit. Leone
tajtékzott a dühtől, és a félrehallás forrását (a stáb egyik tagját) azonnal
kirúgta. A történet vége happy end lett: a spanyolok újra felállították a
hidat, és csak egy feltételt szabtak: Leone vegye vissza a kirúgott személyt -
így is lett -, és következhet a második robbantás (amely mellesleg kevés híján
levitte Eastwood fejét).
Ha van film, amelynek a zenéjéről érdemes bővebben szót
ejteni, akkor „A jó, a rossz… „ biztosan ezek közé tartozik. Talán a főcímzenénél
is híresebb lett a temetői jelenet zenéje, amikor Wallach a sírok között rohan.
Leone kezében már ekkor megvolt a jelenet zenéje, és fel is használta felvétel
közben. Visszatérve a főcímzenére, talán mindannyian emlékszünk még a „Kettőtől
ötig - A rádió kívánságműsora” című adásban ezerszer is lejátszott számra; nos,
ha lehet így nevezni, ez már egy „cizellált” rádióverzió volt, amelyből - nem
túl szimpatikus módon - kispórolták az éles, üvöltő hangot a sorok elejéről.
Ezzel sikerült Ennio Morricone legfontosabb motívumát kivenni a zenéből,
nevezetesen az üvöltő hiéna hangját. Ha minden igaz, erre az amerikai
terjesztők kényessége miatt volt szükség.
Zárszó? Talán még annyit, hogy sokat köszönhetünk Leone
makacsságának is. A nagy Orson Welles tanácsát ugyanis, hogy várható
sikertelensége miatt tegyen le a film elkészítéséről, elengedte a füle mellett.
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy ha megfogadta volna a tanácsot, a történelem
egyik kortalan, örök klasszikusától fosztotta volna meg a mozirajongókat.
A "Jó"...
A "Rossz"...
...és a "Csúf"
A "Rossz" első megjelenése - útját hullák szegélyezik