2015. november 24., kedd

Bo Widerberg: Vágy és virágzás/Lust och fägring stor/All Things Fair (1995)

Bo Widerberg: Vágy és virágzás/Lust och fägring stor/All Things Fair (1995)

Főszereplők: Johan Widerberg, Marika Lagercrantz, Tomas von Brömssen, Karin Huldt, Nina Gunke, Frida Lindholm

Külföldi dvd-borító

1943, Malmö: Stig élete úgy zajlik, mint korosztályában bárki másé: iskolába jár, és a szex körül forog az agya. Egy nap új tanárnő kerül az osztály élére, a Stighez hasonlóan Stockholmból érkezett Viola. A fiú láthatatlannak gondolt csínytevései (szereti a teremben repkedő legyeket csúzlival lelövöldözni - halálos pontossággal) nem maradnak rejtve Viola előtt, de néhány négyszemközti eszmecsere után váratlan dolog történik - a tanár és diákja egymás karjaiban kötnek ki. A titkos légyottok a nő lakásán folytatódnak, immár az ágyban. A nő férje, az utazó ügynök Kjell úgy tűnik, mindebből semmit sem észlel…

Bo Widerberg egy nem hagyományos szerelmi drámát vetít elénk. Stiget elsősorban a kíváncsiság hajtja, hiszen osztálytársaival más témájuk szinte nincs is, mint a nők, és a szex. A tanárnő viszont már kiábrándult részeges férjéből, túl van egy idegösszeroppanáson, ráadásul már az első tanítási napon felfigyel a társainál komolyabbnak, érettebbnek tűnő Stigre. A szerelmi légyottok száma egyre gyarapszik, Stig ennek megfelelően egyre több napot tölt iskola helyett tanárnője lakásán (és ágyában). A fiú meglepetésére - miután a férj váratlanul hazaérkezve többször is meglepi a lakásban - Kjell nem nagyon törődik a helyzettel, az árust inkább Beethoven, és a kakukkos órába rejtett dugialkohol foglalkoztatja.

Widerberg utolsó filmjében csodálatos karaktereket alkot. Stiget fia, Johan játssza, aki ekkor 21 éves volt, de ennek ellenére tökéletesen személyesíti meg a 15 évest. Viola (Marika Lagercrantz), a vonzó angoltanárnő kezdetben valósággal újjászületik a titkos kapcsolattól, de amikor Stig egyre többször visszakozik, újra elveszti az önuralmát, és ennek tetőpontján már egy törött üveggel kényszerítené szexre Stiget.

A leglenyűgözőbb karakter azonban Kjell, művésznevén Frank. Az utazó ügynök (női ruhákkal kereskedik) nem gyanakvással, hanem barátsággal közeledik Stighez, és bevezeti a klasszikus zene birodalmába. Emlékezetes jelenet egyik közös lemezhallgatásuk, melynek során Beethoven gyönyörű dallamai alá beszűrődik Hitler mániákus szónoklatainak egyike. „Ugyanaz a nyelv” - nyöszörgi Kjell/Frank - „Nem tudom megérteni” - mondja, majd sírva fakad.

Ahogy telik az idő, úgy lesz egyre nyilvánvalóbb, hogy a tanár-diák szerelmi viszony nem tartható tovább. A nő egy hatalmában álló lépéssel vet véget mindennek, mire Stig az ünnepélyes tanévzárón gúnyos gesztussal áll bosszút. És bár Stig rengeteget tanult az életről (szex, halál, megcsalás, bosszú), utolsó momentumként betör a már kiürült osztályterembe. Magához veszi a tanév közben számtalan alkalommal forgatott lexikonokat, ezzel egyben a tudást, és a könyvekkel, a tudással a kezében távozik, és válik felnőtté.

Stig tanárnője bűvkörébe kerül

A tanárnő hamar felfigyel tanítványára...

...de főleg szexuális értelemben

Stig szomszédja mindent megpróbál, hogy felkeltse az érdeklődést

Az indulatok elszabadulnak

Frank fölött győzelmet arat az ital

Moziplakát

Bo Widerberg (1930 - 1997)


2015. június 24., szerda

Erick Zonca: Élet, amiről az angyalok álmodnak/La vie rêvée des anges (1998)

Erick Zonca: Élet, amiről az angyalok álmodnak/La vie rêvée des anges (1998)

Főszereplők: Élodie Bouchez, Natacha Régnier, Grégoire Colin, Patrick Mercado, Jo Prestia

Külföldi dvd-borító

Isabel 21 éves, és egyik napról a másikra él. Barátja eltűnt, ő meg az idegen városban megpróbál valahogy talpon maradni. Munkát kap egy gyárban, a varrógép mellett, és itt ismerkedik össze Marie-val, aki egy baleset nyomán kómába esett, kórházban fekvő asszony lakásában él. Marie befogadja Isabelt, és a páros innentől elválaszthatatlan lesz, egészen addig, amíg Marie bele nem szeret egy gazdag bártulajdonosba…

Az „Élet, amiről az angyalok álmodnak” egy nehéz helyzetben létrejött barátság története. Marie és Isabel elkezdenek valamit, amitől mindkettejüknek több kedve lesz az élethez, és ami megkönnyíti a mindennapjaikat. Mert a hétköznapok nehezek: a varrodában nem veszik őket emberszámba, Isabelt ki is rúgják, de még arra sincs pénzük, hogy egy szórakozóhelyre bemenjenek. Az itteni kidobóemberekkel kötött alkalmi barátságok csak időlegesek, mind a ketten (négyen) tudják valahol, hogy nem tartós kapcsolat(ok)ról van szó.

És ekkor belép a képbe Chriss, a pénzes, szűkszavú, látszólag különösebb gátlásokkal nem rendelkező szépfiú, és gyorsan kiveti a hálóját Marie-ra (talán nem véletlen, hogy pont Marie volt az, aki korábban széttörte a férfi csodaautójának hátsó lámpáját). Marie megpróbál küzdeni ellene, a szokásos barátságtalan, szókimondó stílusában beszél vele, még akkor is, amikor az kifizeti az általa elemelt ezerfrankos kabátot. Chrissnek mindez imponál, látja, hogy végre egy izgalmas vadászatot indíthat, nem egy szokványos, magát a pénzes fiúnak könnyen odaadó nőről van szó. Egy idő után Marie megadja magát, bár még harcol (a szexjelenetek is inkább erőszakosak, semmint érzékiek), de tudja, hogy ez a szerelem boldoggá teheti az életét, új célokat, jövőképet adhat neki.

Isabel teljesen más típus, ő rendületlenül bízik valamiben, folyamatosan munkát keres, megpróbál találékonysággal úrrá lenni a nyomorán (lásd összeollózott képeslapjait, amelyekkel mindig sikerül annyi pénzt összeszednie, ami a túléléshez szükséges). És elhatározza azt is, hogy meglátogatja a kórházban fekvő Sandrine-t, kinek anyja már nem ébredt fel a kómából, és aki szintén magatehetetlenül, környezetéről nem tudva fekszik a kórteremben. Isabel folyamatosan olvassa Sandrine naplóját, melyet a lakásban talált. Sandrine-nak nem maradt más, csak az álom - ő lenne a címbéli egyik angyal? Meglehet, mint ahogy az is, hogy Isabel és Marie is, akik nem a kórházi ágyon ugyan, de szintén csak álmodni tudnak az életről.

Erick Zonca mesteri debütálása a kilencvenes évek európai filmtermésének talán legjobb forgatókönyvével bír, két főszereplője pedig teljesen megérdemelten nyert César-díjat. Az „Élet, amiről az angyalok álmodnak” nemcsak lenyűgöző és sokszínű karaktereket sorakoztat fel, de kíméletlen szociális látleletet is ad két fiatal helyzetéről, akik egyik percről a másikra élik a számos (és végzetes) csalódást tartogató életüket. 

Isabel hosszú kóborlás után egy varrodában köt ki...

... ahol találkozik Marie-val

Sandrine magatehetetlenül fekszik a kórházban

Marie nem tud ellenállni Chriss varázsának

Moziplakát

Erick Zonca


Danis Tanovic: Senkiföldje/No Man's Land (2001)

Danis Tanovic: Senkiföldje/No Man's Land (2001)

Főszereplők: Branko Djuric, Rene Bitorajac, Filip Sovagovic, Katrin Cartlidge, Simon Callow

Magyar dvd-borító

1993, a boszniai háború: egy kisebb csoport bosnyák felderítő a gomolygó ködben eltéved, majd egy viszonylag nyugodt éjszaka után, miután a köd eloszlik, gyilkos golyózáporba kerül. A vérengzést egyedül Ciki (Branko Djuric) éli túl, aki még idejében elér egy lövészárkot. Sokáig nincs nyugta, hiszen két szerb katona érkezik az árokba, akik közül az idősebb gyilkos tréfát eszel ki: az egyik halott bosnyák teste alá taposóaknát helyez, és úgy állítja be, hogy az azonnal felrobbanjon, amint a testet megmozdítja valaki. A szerbek azonban nem számolnak Cikivel, ráadásul kis idő múlva kiderül, hogy az aknára helyezett bosnyák katona még életben van…

Ebben az abszurd fordulatokkal teli történetben benne van a háború minden abszurditása. Danis Tanovic rendező mindezt fekete humorral és drámaisággal ötvözi, így hozva létre a valaha készült egyik legjobb háború(ellenes) filmet. A film jórészt két szálból tevődik össze, az egyik a bosnyák és szerb katona pszichológiai háborúja (melyben mindig éppen az áll nyerésre, akinél a fegyver van), a másik a rámenős, levakarhatatlan riporternő (Katrin Cartlidge) vesszőfutása a kéksapkásokkal, akik - leszámítva egyiküket - legszívesebben tétlenül üldögélnének. Mindebből már látszik, hogy Tanovic nem a háborús akciókra helyezi a hangsúlyt, hanem a karakterekre, és arra, ami a fejükben lejátszódik. A rendező egyébként a háború kitörése előtti estén éppen egy videoklipet vágott, majd amikor Szarajevóra már hullottak a bombák, egy iskolából elemelt kamerával forgatni kezdett. Talán mondani sem kell, az élete óráról órára veszélyben forgott. Szintén személyes élményei ihlették azt a kritikát is, melyet a Senkiföldjében a kéksapkások irányába megfogalmaz. A valósághoz képest - saját bevallása szerint is - még finoman is bánt a kritikával, hiszen az, hogy az események a lövészárkon túl, a külvilágba eljutnak, az egyik békefenntartónak köszönhető, amikor az a parancs ellenére kimegy a helyszínre. Arra a helyszínre, ahol a két ellenfél, a szerb és a bosnyák amellett, hogy mindketten azt állítják, a másik fél kezdte a háborút, egy időre ráébred, hogy mennyi közös vonásuk van.

Az emlegetett háború igazi borzalmát a sebesült, és az alá csúsztatott akna miatt mozdulatlanságra kárhoztatott Cera (Filip Sovagovic) révén láthatjuk meg. Véletlenek és óriási szerencse révén eljut hozzá a segítség, de a tűzszerésznek be kell látnia, hogy itt már ő is tehetetlen. Cerának nem marad más, mint a kezében egy fénykép szeretteiről - és amikor a kamera lassan eltávolodik tőle, és a kép elsötétül, már tudni fogjuk, hogy ez a kép szörnyűbb, mint egy halottakkal borított csatamező látványa.

Akinél a puska van, azé a lövészárok

"Ti kezdtétek a háborút!" - "Nem, ti!"

A kéksapkások csak nézői a drámának

Ha a világ is szemtanú, akkor már a vezetőség is terepszemlét tart

A tűzszerész is szembesül vele: az akna elmozdíthatatlan

Filmplakát

Danis Tanovic


2015. április 7., kedd

Sergio Leone: A jó, a rossz és a csúf/Il buono, il bruttó, il cattivo./The Good the Bad and the Ugly (1966)

Sergio Leone: A jó, a rossz és a csúf/Il buono, il bruttó, il cattivo./The Good the Bad and the Ugly (1966)

Főszereplők: Clint Eastwood, Eli Wallach, Lee Van Cleef, Luigi Pistilli, Mario Brega, Al Mulock

Külföldi dvd-borító

Három magányos lovas sorsa fonódik össze a nagy polgárháború kellős közepén: Szőke (Eastwood), Angyalszem (Van Cleef) és Tuco (Wallach) egyaránt az aranyra pályázik, arra az aranyra, amely egy temetőben, az egyik sírban van elrejtve. Persze nem megy minden simán: szövetségek köttetnek és bomlanak fel a három kalandor között, majd a polgárháború ezernyi áldozata közepette megnyílik az út a végső párviadal felé, amelynek során már csak egy dolog számít: ki távozik gazdagon?

Mit lehet még mondani erről a filmről, amely sokak szerint minden idők legnagyobbja a western műfajban? Nem sok újat, már ami a minőségét illeti: Sergio Leone kultikus westernje erőteljesebb, megdöbbentőbb, erőszakosabb, gyönyörűbb és lenyűgözőbb, mint valaha, semmit sem kopott így, majdnem fél évszázad távlatából sem. A nagy mű elkészítéséről, a forgatási problémákról és egyéb érdekességekről viszont egy egész csokornyit lehet összeszedni a modern technika segítségével; amíg például évekkel ezelőtt a film rajongótábora zavartan találgatta, hogy hogyan kerülnek egy francia előzetesbe olyan beállítások bizonyos jelenetekből, amelyeket nem lehet megtalálni a kész produkcióban, addig ma már elég megvásárolni mondjuk a duplalemezes special edition-dvd-t, és ennél sokkal több rejtélyre is választ kapunk.

Leone 13 hétig forgatott Rómában és Spanyolországban, és e tevékenysége természetesen számos problémába ütközött. Még előbb, a casting során is voltak kérdőjelek, Lee Van Cleef szerepe például egyáltalán nem tűnt biztosnak Angel Eyes-ként. Leone mindenáron Charles Bronsont szerette volna (sőt, Bronsonnak lehetősége lett volna Tuco figurájára is), de ő nem vállalta a rosszfiú szerepét; a döntésben nyilvánvalóan az is közrejátszott, hogy ekkoriban szerződés kötelezte a „A piszkos tizenkettő” című háborús klasszikushoz. Leone félelme Van Cleef kapcsán főleg abból állt, hogy a „Pár dollárral többért” szeretnivaló Mortimer ezredese után a közönség esetleg nagy csalódásként élné meg Angel Eyes - Lee Van Cleef brutalitását.

13 hét elteltével Leone, mint ilyenkor szokásos, a vágószobába vonult, és nemsokára újabb problémával szembesült. A végtermék ugyanis közel négyórásra nyúlt, és a stúdió azonnal közölte, hogy vágni kell, nem is keveset. A háromórás verzió egy kompromisszum eredményeként jött létre (a fejesek két órát akartak), de a világszerte elterjedt különböző változatok tovább rövidültek. Az MGM archiválói jó munkát végeztek, amikor betoldották a hiányzó, elveszettnek hitt jeleneteket, és ezek utószinkronját is sikerült megoldani: Eastwood („Olyan, mintha a saját fiamat szinkronizáltam volna”) és Wallach saját magát mondta alá, az 1989-ben elhunyt Van Cleef szövegét pedig egy profi szinkronszínészre bízták. Ha már a párbeszédeknél tartunk, érdemes megemlíteni, hogy az első több mint tíz percben egy szó sem hallatszik - az első párbeszédes jelenet Angel Eyes és egyik áldozata között zajlik le egy asztalnál. Ezt követően egyébként Wallach viszi a prímet, sőt, Eastwood stáblistán elfoglalt első helye ellenére Tuco, a „csúf” rendelkezik a legtöbb vásznon eltöltött idővel. Az a „csúf”, aki egyébként az olasz trailerben a „rossz” - minősítést kapta azon egyszerű okból, hogy az olasz cím felcserélte a rossz/csúf - kettőst. Ha már Wallach: a remek színész rendkívüli módon élvezte a forgatást (kivéve persze azt, amikor két jelenet felvétele között véletlenül savat ivott), és azt is, hogy a pisztolyviselés stílusa mellett Leone számos más dologban is szabad kezet adott neki. Így például abból, amikor Tuco belép a store-ba, és a pultra helyezett fegyverekkel szöszmötöl, semmi sem volt konkrétan megbeszélve. A híresztelésekkel ellentétben Wallach nem „A hét mesterlövész” Calverájáért, hanem „A vadnyugat hőskora” egyik mellékszerepe jutalmaként kapta Tuco karakterét, pedig ennél a szerepnél eredetileg Gian Maria „Indio” Volonté állt volna Leone rendelkezésére. Wallach-nak és Leonénak közös munkájuk során a nyelvi akadályokat is le kellett küzdeniük, hiszen míg Wallach olaszul, addig Leone angolul nem beszélt jól (vagy inkább sehogy), így végül maradt kettejüknek a francia. De másnak is akadtak nyelvi problémái: Al Mulock, aki a fürdőkádban ülő Tucót megölni készülő bérgyilkost játszotta, egyszerűen képtelen volt megjegyezni angol nyelvű szövegét. Leone ekkor utasította, hogy ne mondja a szöveget, hanem (azért, hogy legalább a szája mozogjon, és legyen mire utószinkronizálni) számoljon el olaszul tízig.

A film egyik legemlékezetesebb jelenete a híd felrobbantása, amely természetesen szintén nem ment simán. A hidat a spanyol hadsereg mérnökei építették, és kapitányuk addig rágta Leone fülét, amíg az ráállt, hogy ő robbanthassa fel az építményt a kamerák előtt. Egy kis kommunikációs félreértés miatt azonban a buzgó hadfi (egy rádió-adóvevős félrehallás nyomán) túl hamar nyomta le a kart, akkor, amikor még egy kamera sem vett semmit. Leone tajtékzott a dühtől, és a félrehallás forrását (a stáb egyik tagját) azonnal kirúgta. A történet vége happy end lett: a spanyolok újra felállították a hidat, és csak egy feltételt szabtak: Leone vegye vissza a kirúgott személyt - így is lett -, és következhet a második robbantás (amely mellesleg kevés híján levitte Eastwood fejét).

Ha van film, amelynek a zenéjéről érdemes bővebben szót ejteni, akkor „A jó, a rossz… „ biztosan ezek közé tartozik. Talán a főcímzenénél is híresebb lett a temetői jelenet zenéje, amikor Wallach a sírok között rohan. Leone kezében már ekkor megvolt a jelenet zenéje, és fel is használta felvétel közben. Visszatérve a főcímzenére, talán mindannyian emlékszünk még a „Kettőtől ötig - A rádió kívánságműsora” című adásban ezerszer is lejátszott számra; nos, ha lehet így nevezni, ez már egy „cizellált” rádióverzió volt, amelyből - nem túl szimpatikus módon - kispórolták az éles, üvöltő hangot a sorok elejéről. Ezzel sikerült Ennio Morricone legfontosabb motívumát kivenni a zenéből, nevezetesen az üvöltő hiéna hangját. Ha minden igaz, erre az amerikai terjesztők kényessége miatt volt szükség.

Zárszó? Talán még annyit, hogy sokat köszönhetünk Leone makacsságának is. A nagy Orson Welles tanácsát ugyanis, hogy várható sikertelensége miatt tegyen le a film elkészítéséről, elengedte a füle mellett. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy ha megfogadta volna a tanácsot, a történelem egyik kortalan, örök klasszikusától fosztotta volna meg a mozirajongókat.

A "Jó"...

A "Rossz"...

...és a "Csúf"

A "Rossz" első megjelenése - útját hullák szegélyezik

Egy kényszerű szövetség

Az aranyat rejtő sír nyomában

A végső párviadal

Moziplakát

Sergio Leone (1929 - 1989)